2010. október 3., vasárnap

Nagyon köszönöm, köszönjük!

A kedvességet, a részvéteket, a odafigyeléseteket!
Tudom, hogy a halál az élet természetes része, de akkor is nagyon fáj. Fel sem tudom fogni, hogy többet nem látom. Az emlékek cikáznak, a gyerekkorom, az ott töltött nyarak, az együtt sütés, közös játékok. Az öröm, csodálat ahogy nézete és szerette a Kislányomat...
Nagyon féltem a Papámat. 62 évet éltek le együtt...62 évet!!!! Tudom, élt 80 évet, 62 év boldog házasság, 6 gyerek, 14 unoka és 15 dédunoka...boldog ember volt. Mit kívánhat többet az ember ennél. Én tudom mit....hogy mindig éljen!!!!
Elnézést, hogy a blog feketébe borult, de az élet vele járója, és "velem járója" is... a szomorúság. Nem vagyok mindig én sem boldog...sajnos!
Az idő gyógyír...várom, hogy gyógyítsa a sebeinket!!!
Vigyázzatok magatokra!:)

2 megjegyzés:

  1. de hiszen mindig él. attól, hogy a teste meghalt, a lelke most boldogabb mint valaha, és a Mennyből szeret titeket nagyon. Az sem igaz, hogy többé nem látod. Ha eljön az idő találkozni fogtok mind és együtt lesztek örökké. És ez nem is olyan szomorú dolog, ugye? :)

    VálaszTörlés
  2. Valamelyik nap éppen azon gondolkodtam, hogy mennyire szerencsés ember az, aki "szépen" hal meg, nem sokhónapi szenvedés után.
    Persze az ittmaradottaknak mindenképp fáj.

    Minden halál valami újnak a kezdete a lélek számára, és egyetértek not-tal, ő már máshol boldog!

    VálaszTörlés