"Így fogyok Én" Ambris írása! :)

Miért nehéz a fogyás?

Ez nem egy átlagos „Én így fogytam le!’ cikk lesz. Úgy gondolom, abból van elég, mindenkinek megvan a sajátos története, sok helyen lehet ilyeneket olvasni. Pont ezért gondoltam, hogy én másról és kicsit máshogy írnék. Lehet, hogy sokaknak nem fog tetszeni a cikk, vagy 1-2 rész, de felvállalom, mert úgy gondolom, hogy azok, amiket leírok, kisebb-nagyobb mértékben mindenkire igazak, vagy átélt már ehhez hasonló élményeket, talán még ugyanezeket is gondolta közben.

Hogy senki se mondja azt, hogy én csak a levegőbe beszélek és okoskodok, kicsit muszáj írnom magamról is. Én is az a tipikus eset vagyok, akinél gyerekkorban kezdődtek a gondok. Kisiskolásként még 1-2 pluszkilótól eltekintve normális voltam, azonban kamaszkoromtól kezdve egyre kövérebb lettem, mígnem 19 évesen körülbelül 100 kg lehettem. Engem szinte sosem bántottak a súlyom miatt, nagy beszólásokat nem kaptam. Szüleim sosem szóltak rám, hogy este nem kéne már megenni a 3. melegszendvicset, vagy éppen minden nap valami édesség után kutatni a kamrában, nem mondták, hogy fogynom kéne vagy hogy kövér vagyok. Elfogadtak úgy, ahogy vagyok, bár szerintem szimplán egyszerűbb volt nem tenni semmit és még egy ilyen problémával is foglalkozni.

Ennek ellenére majdnem 20 évesen megjött az eszem és egyik nap „bekattant” az agyam. Nekiálltam a fogyókúrának. Nem szeretném leírni, hogy hogyan ettem, hogyan sportoltam, hosszú lenne és nem is igazán lényeges. Most 23 éves leszek, tehát 3 éve foglalkozom ezzel a dologgal és sok mindenre rájöttem, ami az elején még nem igazán volt egyértelmű.

A cikkem igazi apropója, hogy sok ember történetét megismertem az interneten, olvasom a naplójukat a hoxán vagy épp a jegeskávén vagy különböző blogokban és látok nagyon sok hasonló problémát és gondolatokat, amikkel mindenki nap mint nap szembe kerül.

Szerintem, mikor valaki elkezd fogyókúrázni, először még nem látja át az egészet, csak egy szép kép van a fejében, hogy „de jó, majd 2 hónap múlva halál vékonyan feszítek a fürdőruhámban a tengerparton” vagy éppen „jajj, a Gizike milyen irigy lesz rám a Józsi esküvőjén, mikor meglátja, hogy milyen vékony vagyok”. Ezek kellenek persze, mert valahogy el kell indulni, de később valahogy mégsem lesz olyan fontos, hogy a Gizike irigykedjen, mikor a diéta 13. napján becsúszik egy mekis ebéd vagy egy fagyizás.

Még ezzel se lenne nagy baj, a probléma szerintem a rossz hozzáállásban és a túlzott eredményhajszolásban van. Sokaknál látom, hogy lelkesen belekezdenek és várják a csodát pár hét után, majd amikor nem azt mutatja a mérleg vagy a tükör, amit elvártak, elvesztik a lelkesedést és abbahagyják. Majd 2 héttel rá úgy gondolják, hogy ők mégis erősek és menni fog nekik, így újra belekezdenek. Leírom, hogy látom én ezt a dolgot. A fogyókúra elméletben a legegyszerűbb dolgok egyike. Kevesebb kalóriát viszünk be, mint amennyire a szervezetnek szüksége lenne a súlytartáshoz, ezért automatikusan fogyunk. Hogy mellette sportolunk-e vagy sem, az egyéni döntés, de az alapja az egésznek az étkezés. A nehéz dolog abban áll, hogy az agyunkat és a lelkünket legyőzzük, mikor nemet mondunk a kedvenc sütinkre, vagy este éhesen már nem eszünk össze mindent, inkább lefekszünk aludni vagy épp este hullafáradtan nekiállunk tornázni. Ez az igazi kihívás, nem az, hogy összeszámoljuk a kalóriákat vagy olaj nélkül süssünk rántott húst. És szerintem a lelki vonatkozása miatt nem lesz sikeres sok ember. Sajnos igenis el kell fogadni, hogy nagyon sok áldozatot kell hozni a cél érdekében és tenni kell azért, hogy eredménye legyen. Ezeket el szoktuk felejteni, pedig semmit nem adnak ingyen, pont ez miért lenne kivétel?

Igenis minden nap normálisan kell enni, ki kell tartani amellett, amit elhatároztunk és lesz eredménye. Nem ma, nem holnap, de valamikor lesz. A legrosszabb, mikor valaki nekiáll és 2 hét után feladja, aztán 5 nap múlva megint nekikezd és így tovább. Egyszer igenis oda kell magunkat rakni, tudni kell nemet mondani, néha szenvedni, mert bizony a fogyás szenvedéssel is jár. Aki azt mondja, hogy úgy fogyott le, hogy mindig minden tök jó volt és észre se vette, az hazudik. Ilyen nincs, legalábbis én még nem láttam. Ez sajnos benne van a pakliban és jó, ha előre számolunk vele, hogy lesznek olyan helyzetek, amikor legszívesebben felfalnánk a hűtőt, de nem! Vagy ha igen, akkor vállaljuk be, hogy ez van, és ne nyavalyogjunk másnap a mérlegen, hogy milyen sokat mutat, vagy éppen álljuk a tükör előtt értetlenül, hogy miért nem áll jól a nadrágunk.

El kell határozni és csinálni kell, máshogy nem megy. Ha pedig erre nem érezzünk késznek magunkat és kicsit is kételkedünk, ilyenkor szerintem jobb el se kezdeni, mert a sok sikertelenség után, már mi magunk se fogunk bízni abban, hogy sikerül. A próbálkozás felesleges időhúzás és a folytonos sikertelenség tudja legjobban leszívni az agyunkat, lelkünket és bizalmunkat magunkban.

Nem állítom, hogy én sosem buktam el, mert sokszor volt rá példa, de ilyenkor nem panaszkodom, és nem állok értetlenül a mérleg felett, hanem elfogadom, hogy ezt csináltam. Persze szidom magam, hogy miért kellett, de azzal se lesz jobb egy kicsit sem. Rajtam múlik minden, hogy mit eszek vagy mit nem, minden az én döntésem, még akkor is, ha nem én dugom a saját orrom alá a kenyeret vagy sütit, de végül én döntöm el, hogy megeszem-e vagy sem, hogy megéri-e az a 2 perc élvezet, ahelyett hogy nemet mondok és büszke leszek belül magamra és a kitartásomra. Nem gondolom, hogy az egész életünket finom ételek és sütemények nélkül kell leélni, de tudni kell, hogy mikor mi fér bele. Nekem például most nem fér bele egy kis süti sem, se egy darabka kenyér. De ezt mindenki maga dönti el, viszont számoljon a következményekkel.

A cikkel senkit nem akartam kioktatni, vagy lehurrogni, leginkább nem megbántani, mert én sem csinálom jól, de én örülnék neki néha, mikor elvesztem a motivációm vagy akaraterőm, ha lenne valaki, aki jól helyrebillentene.

Úgyhogy az egésznek a lényege, hogy igenis munka van a fogyókúrában is és ugyanúgy nem várhatunk kiugró eredményeket, ha mi magunk se nyújtunk 100%-ot, de megéri a sok áldozatot és odafigyelést, számolást, mert ezt az egészet magunkért tesszük és ennyivel szerintem mindenki tartozik magának!