"Így fogyok Én", Gesztianyu írása...óriási dolog, amit végig csinált!:)
Az én történetem
Azok táborát erősítem, akik gyerekkoruk óta küzdenek a túlsúllyal. Már az oviban dundinak számítottam, pedig a képeket visszanézve, akkor még nem voltam az, de a törékeny kislány ideál nem illet rám, inkább egy "stramm" csajszika voltam.
7 éves koromban sor került egy műtétre. A gerincemen volt egy zsírmirigy, amit eltávolítottak szerencsésen és hála az óta sem nőtt vissza. Innentől számítom az én igazi "kálváriámat" a kilókkal. Jó kislány voltam szót fogadtam a dr. bácsinak és kíméltem a kis testem, no mozgás...(persze ezt csak 6 hétig kellett volna). Hipp-hopp dagadt kislánnyá váltam, irigykedtem a társaimra, akik szép ruhákba csinosan jártak, nekem pedig a nagy leplek jutottak.
Eljött a középiskola és még jobban elkezdtem utálni magam. Volt egy nagyon kedves könyvtáros hölgy a suliban, hozzá jártam sokat beszélgetni, Tőle kaptam annyi biztatást, hogy hozzáláttam életem első igazi fogyókúrájához ekkor voltam 13-14 évesen 96 kiló. 1 év alatt sikerült lemennem 65-68 kilóra, boldog voltam szárnyaltam, de még így is sokan kövérnek láttak és én sem voltam elégedett a tükörképemmel.
15 éves voltam mikor jött a nagy szerelem, megismertem életem párját, most már gyermekem édesapját. Boldogok voltunk/vagyunk együtt. 18 évesen zűrzavarok miatt, egyik napról a másikra eljöttem otthonról 3 év szerelem után, összeköltöztünk és itt indult a leejtő a súlyommal kapcsolatban. Baromira élveztük, hogy csak mi vagyunk, és senki nem szól bele semmibe. A közös vacsorák és a háziasszonyi gondosságom meghozták az eredményt. Először csak 75-78 kilóra csúsztam fel, de még így is tudtam csinosan öltözködni és mindig „majd holnaptól fogyizom”… (a tükörben a hízást is sokára vettem észre, nem csak a fogyást). Szép lassan elértem a 86-90 kilót (ingáztam).
2004. májusában az első csapás egy nagyon jó barátunk elvesztése, aki 36 éves volt.
Második csapás júniusban imádott és egyetlen (sajnos a többi nagyszülőmet nem ismertem) nagymamám 86 évesen eltávozott tőlünk. Baromi önsajnálatba és így utólag úgy gondolom depresszióba estem (ekkor már 93 kg – ot nyomtam).
Jött a harmadik csapás augusztusban Édesapám 55 évesen elhunyt és innen nem volt megállás, ami a kilóimat illeti.
Hiába próbálkoztam lement 3-4 kiló, és utána feladtam és folytattam az addigi életmódomat… semmi kitartásom nem volt :S.
Egyszer sikerült 110-ről 100-ra lefogynom, de utána visszaszedtem kamatostól.
Terveztük a babát, próbálkoztunk 1 hónapig, amikor jött a suli. Eldöntöttük, hogy halasztjuk a projektet, amíg elvégzem az iskolát. Következő hónapban pozitívat teszteltem :D, ekkor 115 kilót nyomtam és nagyon szégyelltem… Viszont egy biztos, soha nem voltam ilyen felszabadult, számomra a várandóság maga volt a csoda. November végéig dolgoztam, addig nem is volt különösebb probléma összesen 4 kilót híztam, de miután itthon maradtam elszabadult a pokol. 125 kilósan mentem szülni, 120kg –nál állt be a súlyom utána :S. Ez már tarthatatlan állapot volt. Utáltam ha fotózni akartak a gyermekemmel és utáltam magam. Nem volt kedvem senkivel találkozni, kimozdulni, mert szégyelltem a testem.
Eszterem nagyon ügyesen szopizott, csak hamar nem volt mit :( (de küzdöttem és harcoltam, így még kihúztuk pár hónapig).
Februártól rosszullétek gyötörtek, amit nem tudtuk mi okoz. Egyszer addig fajult a dolog, hogy ügyeletet kellett hívni a Drágámnak, mert konkrétan fetrengtem, bőgtem, ami már sokadszorra fordult elő. A doki igazából nem tudott megállapítani semmit és mivel szoptattam no gyógyszer, de ajánlotta, hogy menjek el hasi uh-ra. Másnap telefon a háziorvosnak, beutaló kaptam időpontot májusra… A férjem nem bírta nézni a fájdalmaimat és kért időpontot magán uh-ra (2 nap múlva volt ip.). Közölték velem, hogy keressek egy "jó kezű" sebészt…epekövem van. Az első sebész akinél voltam nem akart megműteni -előtte dobjak le 20 kilót- mondta ő. Végül előjegyeztek műtétre júniusra (addig szenvedés volt). Időközben már odafigyeltem a kajára, de mivel még szoptattam, csak óvatosan. Lementem 120 kilóról 115-re. Ekkor került sor a műtétre. Előtte Aőrótalpút el kellett választani.
Műtét után senki és semmi nem tarthatott vissza és belevágtam a lecsóba. Először csak odafigyeltem, hogy mit és mennyit eszek, igyekeztem többször keveset és szép lassan be is indult a fogyás, mellette persze tornáztam.
Nehezen billent át a mérleg 110-ről 109-re de sikerült. Augusztusban voltunk 3 napot nyaralni, ott már 107 kg voltam. Októberre a férjem szülinapjára elértem a 102 kilót és innen nagyon nehezen ment le 100 alá és itt kértem Nonó segítségét és kezdtem el én is kcal és ch számolást. Azóta kisebb-nagyobb stagnálásokkal 79 kiló vagyok. A célom első körben a 70kg-t elérni, utána pedig lemenni 65-ig. A mozgás már életem részévé vált és soha nem gondoltam, hogy valaha én ezt fogom mondani, de ÉLVEZEM.
A férjem soha nem mondott semmit a súlyomra, ami jó és rossz is.
Azt viszont elmondhatom, hogy eddig is lángolt köztünk a szerelem, de most még erősebb, mert kezdem magam újra NŐNEK érezni. Most már látom a változást a tükörképemen is (nem úgy, mint régen) és igen 79 kilósan csinosnak érzem magam végre, de a célomtól senki és semmi nem tántoríthat el, mert AKAROM! Elsősorban magam miatt akarom . Szeretnék csinos lenni, szeretnék szép ruhákat felvenni, és nem zsákokban járni , nem utolsó sorban szeretnék egészséges anyuka és feleség lenni és sokáig Velük élni!
Bárki meg tudja csinálni, csak tenni kell érte, nem mondom, hogy keveset és nincsenek nehéz pillanatok, de megéri!
Egy szó, mint száz NINCS LEHETETLEN, CSAK TEHETETLEN!!!
Azok táborát erősítem, akik gyerekkoruk óta küzdenek a túlsúllyal. Már az oviban dundinak számítottam, pedig a képeket visszanézve, akkor még nem voltam az, de a törékeny kislány ideál nem illet rám, inkább egy "stramm" csajszika voltam.
7 éves koromban sor került egy műtétre. A gerincemen volt egy zsírmirigy, amit eltávolítottak szerencsésen és hála az óta sem nőtt vissza. Innentől számítom az én igazi "kálváriámat" a kilókkal. Jó kislány voltam szót fogadtam a dr. bácsinak és kíméltem a kis testem, no mozgás...(persze ezt csak 6 hétig kellett volna). Hipp-hopp dagadt kislánnyá váltam, irigykedtem a társaimra, akik szép ruhákba csinosan jártak, nekem pedig a nagy leplek jutottak.
Eljött a középiskola és még jobban elkezdtem utálni magam. Volt egy nagyon kedves könyvtáros hölgy a suliban, hozzá jártam sokat beszélgetni, Tőle kaptam annyi biztatást, hogy hozzáláttam életem első igazi fogyókúrájához ekkor voltam 13-14 évesen 96 kiló. 1 év alatt sikerült lemennem 65-68 kilóra, boldog voltam szárnyaltam, de még így is sokan kövérnek láttak és én sem voltam elégedett a tükörképemmel.
15 éves voltam mikor jött a nagy szerelem, megismertem életem párját, most már gyermekem édesapját. Boldogok voltunk/vagyunk együtt. 18 évesen zűrzavarok miatt, egyik napról a másikra eljöttem otthonról 3 év szerelem után, összeköltöztünk és itt indult a leejtő a súlyommal kapcsolatban. Baromira élveztük, hogy csak mi vagyunk, és senki nem szól bele semmibe. A közös vacsorák és a háziasszonyi gondosságom meghozták az eredményt. Először csak 75-78 kilóra csúsztam fel, de még így is tudtam csinosan öltözködni és mindig „majd holnaptól fogyizom”… (a tükörben a hízást is sokára vettem észre, nem csak a fogyást). Szép lassan elértem a 86-90 kilót (ingáztam).
2004. májusában az első csapás egy nagyon jó barátunk elvesztése, aki 36 éves volt.
Második csapás júniusban imádott és egyetlen (sajnos a többi nagyszülőmet nem ismertem) nagymamám 86 évesen eltávozott tőlünk. Baromi önsajnálatba és így utólag úgy gondolom depresszióba estem (ekkor már 93 kg – ot nyomtam).
Jött a harmadik csapás augusztusban Édesapám 55 évesen elhunyt és innen nem volt megállás, ami a kilóimat illeti.
Hiába próbálkoztam lement 3-4 kiló, és utána feladtam és folytattam az addigi életmódomat… semmi kitartásom nem volt :S.
Egyszer sikerült 110-ről 100-ra lefogynom, de utána visszaszedtem kamatostól.
Terveztük a babát, próbálkoztunk 1 hónapig, amikor jött a suli. Eldöntöttük, hogy halasztjuk a projektet, amíg elvégzem az iskolát. Következő hónapban pozitívat teszteltem :D, ekkor 115 kilót nyomtam és nagyon szégyelltem… Viszont egy biztos, soha nem voltam ilyen felszabadult, számomra a várandóság maga volt a csoda. November végéig dolgoztam, addig nem is volt különösebb probléma összesen 4 kilót híztam, de miután itthon maradtam elszabadult a pokol. 125 kilósan mentem szülni, 120kg –nál állt be a súlyom utána :S. Ez már tarthatatlan állapot volt. Utáltam ha fotózni akartak a gyermekemmel és utáltam magam. Nem volt kedvem senkivel találkozni, kimozdulni, mert szégyelltem a testem.
Eszterem nagyon ügyesen szopizott, csak hamar nem volt mit :( (de küzdöttem és harcoltam, így még kihúztuk pár hónapig).
Februártól rosszullétek gyötörtek, amit nem tudtuk mi okoz. Egyszer addig fajult a dolog, hogy ügyeletet kellett hívni a Drágámnak, mert konkrétan fetrengtem, bőgtem, ami már sokadszorra fordult elő. A doki igazából nem tudott megállapítani semmit és mivel szoptattam no gyógyszer, de ajánlotta, hogy menjek el hasi uh-ra. Másnap telefon a háziorvosnak, beutaló kaptam időpontot májusra… A férjem nem bírta nézni a fájdalmaimat és kért időpontot magán uh-ra (2 nap múlva volt ip.). Közölték velem, hogy keressek egy "jó kezű" sebészt…epekövem van. Az első sebész akinél voltam nem akart megműteni -előtte dobjak le 20 kilót- mondta ő. Végül előjegyeztek műtétre júniusra (addig szenvedés volt). Időközben már odafigyeltem a kajára, de mivel még szoptattam, csak óvatosan. Lementem 120 kilóról 115-re. Ekkor került sor a műtétre. Előtte Aőrótalpút el kellett választani.
Műtét után senki és semmi nem tarthatott vissza és belevágtam a lecsóba. Először csak odafigyeltem, hogy mit és mennyit eszek, igyekeztem többször keveset és szép lassan be is indult a fogyás, mellette persze tornáztam.
Nehezen billent át a mérleg 110-ről 109-re de sikerült. Augusztusban voltunk 3 napot nyaralni, ott már 107 kg voltam. Októberre a férjem szülinapjára elértem a 102 kilót és innen nagyon nehezen ment le 100 alá és itt kértem Nonó segítségét és kezdtem el én is kcal és ch számolást. Azóta kisebb-nagyobb stagnálásokkal 79 kiló vagyok. A célom első körben a 70kg-t elérni, utána pedig lemenni 65-ig. A mozgás már életem részévé vált és soha nem gondoltam, hogy valaha én ezt fogom mondani, de ÉLVEZEM.
A férjem soha nem mondott semmit a súlyomra, ami jó és rossz is.
Azt viszont elmondhatom, hogy eddig is lángolt köztünk a szerelem, de most még erősebb, mert kezdem magam újra NŐNEK érezni. Most már látom a változást a tükörképemen is (nem úgy, mint régen) és igen 79 kilósan csinosnak érzem magam végre, de a célomtól senki és semmi nem tántoríthat el, mert AKAROM! Elsősorban magam miatt akarom . Szeretnék csinos lenni, szeretnék szép ruhákat felvenni, és nem zsákokban járni , nem utolsó sorban szeretnék egészséges anyuka és feleség lenni és sokáig Velük élni!
Bárki meg tudja csinálni, csak tenni kell érte, nem mondom, hogy keveset és nincsenek nehéz pillanatok, de megéri!
Egy szó, mint száz NINCS LEHETETLEN, CSAK TEHETETLEN!!!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése