2010. augusztus 3., kedd

Middicita (6,5 km) 2007. - Ágnes írása!

Hogy az ember fejében és lelkében mik vannak?.... nem is gondolná az ember...

Nem akarok menni. Már nem akarok menni… pedig időben felkeltem, megreggeliztem, ahogyan azt kell…3-4 órával előtte…de félek…magamtól…másoktól…mindentől, mindenkitől. Nem baj Ági, menni kell, muszáj… tudod megígérted. Magadnak és másoknak is. Jó lesz minden, nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj. Indulok. Rajtam az egyen póló. Szégyellem magam. Nagyon. A trolibuszon néznek, mintha marslakó lennék, kicsi zöld csápokkal. Jó lenne most valami bogárnak lenni. Elcsúsznimászni a talpak alatt finoman, csendben, némán. Haza akarok menni. A trolin vadul nevetgélő tinik zajában úgy érzem vége a világnak. Kövér vagyok és nevetséges. Egy ultrakövér, nevetséges, nőnek nem nevezhető valami Midicittás futópólóban. Szomorúvá tesz a gondolat. Semmi keresnivalóm a futók között. Kövér és szánalmas vagyok.

- Jászai Mari tér következik- ocsúdok fel hirtelen, amint a gépies hang berobban dobhártyám zegzugaiba. Leszállok. Az irányt Icuhoz veszem, hogy bevárjunk még valakit. Egy tanítványt. Közben találkozunk Móniékkal és néhány szívemnek oly kedves topik lakóval.

Ha megbeszéljük, nem jön így össze. Jó a hangulat. Kicsit oldódom, de rettegek.

Várom, hogy Ferivel találkozzam. Megígérte, hogy velem jön a távon, hogy elkísér. Jótét lélek. Annyira drága. Nem is tudom mondtam-e már neki, hogy mennyire hálás vagyok…talán majd a végén… majd elmondom.

A gondolatok és érzések cikáznak bennem, miközben egyre jobban zavar, hogy ennyire parázom, és hogy magammal foglalkozom…kicsit kitekintek magamból, a gondolataimból, ki a világra…hatalmas tömeg hömpölyög mindenfele. Színes kavalkád, nyüzsgő hangyaboly. Keressük a fórumtáblát. Itt van majdnem mindenki. Akit ismerek, akit csak a névtábláról tudok beazonosítani, és akiről sosem hallottam még. Jó ismerős arcokat látni, megnyugtat. Nézem a bemelegítők táborát… nekem is kéne… de nem tehetem. Nem állhatok be a közös bemelegítésbe, mindenki engem figyelne. Talán még röhögnének is. Egy nagy darab lány balettozik… vicces lenne. Így csak állok, irigykedem. Egyszer talán majd én is… egyszer…talán… Lassan indulni kell…Icu jön erre a távra is. Elkíséri tanítványát egy darabon, aztán visszajön mellém. Velem lesz ő is. Örülök. Félek.

Sokan vagyunk, de befurakodunk, hogy ne utolsóként induljunk. Aztán lassan megtesszük az első lépéseket. Ferit keresem tekintetemmel, de nem találom. Egyedül indulok. Szerettem volna, ha itt van velem, de ha nem… az sem baj. Megy már a 6,5 egyedül is. A múlt héten a szigeten futottam egy 10-est. Életem első tízese volt. Aztán húsvétkor az első 9 perces kilométereimet is megtettem. Feri segített. Akkor is megölelt. Örült velem, örült nekem. Nem tudom…azt hiszem nem érdemlem meg a törődést. De bevallom jólesik. Szóval…mennie kell a 6,5-nek…tudom.

Kocogok, miközben mindenki eltrappol mellettem. Vajon hogy megy nekik ilyen gyorsan? Itt kezdőknek kellene lenniük. Na mindegy, még nem vagyok utolsó. Hadd menjenek. De hol marad Feri? Remélem megtalál. Ebben a pillanatban egetverő kiáltás hallatszik- MEGVAGY ÁGI! -hát megtalált. Örülök, biztonságban érzem magam. Kicsit most enyém a világ. Megyünk. Nincsen semmi baj. Most már jókedvem van. Minden rendben lesz…így kell lennie. Kicsit gyorsítani kéne, hogy meglegyen az egy órán belüli idő. Sőt. De mi lesz a heggyel? Az Árpád hídi emelkedővel? Nem lesz baj, felmegyünk. Lassan, de felmegyünk.

Feri mondja sétáljak bele. Nem lehet-gondolom magamban. Nem szabad sétálni, az úgy már nem ér. Végig kell menni megállás nélkül. Amint átérünk a pesti oldalra, Icu nem sokkal utána megjelenik. Mosoly kerekedik az arcomon. Ő egy biztos pont nekem. Mindig mellettem áll. Nem tudja, de talán érzi, mennyire hálás vagyok mindenért. És akkor egyszer csak mögöttünk terem a záróbusz. Hát már megint utolsó lettem. Már megint. Azt hittem ezúttal nem leszek. Futottam egész télen. És már megint itt vagyok. Na mindegy, végülis megszoktam már. A légzésemre figyelek, mert felgyorsult. Mégiscsak ideges lettem. Kicsit most már pánikolok is, mi van ha előjön az asztmám. Ági nem szabad!- mondogatom magamban, Nyugi. Istenem nyugi! Nincs semmi baj, Már megszoktam, hogy a hátsómat nézik a kocsiból a bicikliről és motorról. Oda se neki. A hatalmas hátsómat. Úristen! Biztos elküldenek a francba magukban, hogy hülye liba mit keres ez itt. Na igen. Mintha belső gondolataim hangot kaptak volna: Gyorsabban! Gyorsabban! Késésben vagyunk, legalább 8 perces kilométereket kéne futni!!!- kiabál a záróbusz sofőrje.

Rettentően ideges leszek. Úristen most mit csináljak! Nem futhatom le? Így is megalázó a helyzet, de ha kiállok mi lesz velem? A gondolatok csakúgy egymásnak adják át a helyüket a fejemben. Még jó, hogy nem hallatszanak ki! Ki kell álljak? Nem akarok. Nekem le kell futnom a 6,5 kilit. Azért jöttem. Nem küldhet el! Istenem nem állíthat ki! Még sosem volt záróbusz a kistávokon! Miért kiabál a bácsi?! Hagyjon békén, nekem mennem kell, de ennél gyorsabban sajnos nem megy. És jön ki az asztmám is. Úristen mindjárt rám jön a roham, már csak egy hajszál és onnan nincs visszaút. Mi lesz ha rám jön? Akkor hívhatja a mentőt. Nyugi Ági, nyugi. Hallom Icu és Feri hangját is, miközben őrült pánikban vagyok és próbálom elfojtani a dühömet, a csalódottságomat, az elkeseredettségemet. Nem érdekel, ha a járdán is, de megcsinálom. Muszáj. Én nem adom fel. Én nem szoktam feladni. Nem adhatom. És a bácsi ezt nem érti odabent a kocsiban. Ő nem ismer, ő nem tudja. De én tudom.

Végülis megyünk tovább, mintha mi sem történt volna. Megnyugszom. Időbe tellett, de elmúlt a veszély. Kapok rendesen levegőt. És nem érzem, hogy fáradnék. Jól bírom mindezek ellenére. Hogy lehet ez? Teljesen könnyedén megy. Na, majd a hídon, ott emelkedik. Meg is érzem. Két oldalt kiabálnak, tapsolnak. Már mindenki hazafele indult. Én, vagyis mi vagyunk az utolsók. Előttünk egy árva lélek nem fut már. A nagy tömeg már elfoglalta a futópályát is. Úgy csinálnak külön helyet, hogy beérhessünk a célegyenesbe. Icu előrohan fotózni. Atyavilág, de szörnyű kép lesz. Na, mindegy. Nem érdekes. Mindegyik kép szörnyű igazából. Nem akarom látni őket. De mindjárt vége. Feri megfogja a kezemet, úgy futunk be. 2 oldalt őrült rivalgás, tapsolás, kiabálás. Annyira édesek. Úgy megölelnék mindenkit. MINDENKIT! A mikrofonban kiabálja valaki, hogy: és van még egy befutó 1 órán belül, nagyon jó teljesítmény.

Istenem, elhittem egy aprócska pillanatra hogy ügyes vagyok. Amikor beértem, könnyek szöktek a szemembe. Az izgalom, a remény, a csalódottság, kiábrándultság könnyei. Nem tudom, akarok-e többet indulni. És akkor jött Nelli és Móni és Viktor és örültek nekem és azt mondták milyen ügyes vagyok. És nem értettem. És nem értettem. És aztán boldogan fogadott mindenki és kezdtem egy kicsit örülni és boldog lenni én is.

És most már értem, megértettem, hogy sosem adhatom fel. Csakazértis végig kell csinálnom. Értetek és magamért! Értetek, mert mindig mellettem álltok és segítetek, velem vagytok…és magamért, hogy megmutassam magamnak, én is emberből vagyok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése