Mindenki számára tanulságos sikerstory.:) Tia fogyásának története
Kedves és gyönyörű levelet kaptam egy Lánytól, akinek egy picit részese voltam a végső célja elérésében.:)
Éssss nem csak én, hanem Ti, a Csoport, az egész NonóÉletmód...
"Az én történetem is–mint általában a fogyókúrázóké- úgy kezdődik, hogy
„már kiskoromban is kövérnek számítottam” vagy „ a családom hagyományos magyar
ételeken él” :) Óvodás koromban igazi madárcsontú, pici kislány voltam,
általános iskolába is átlagos testsúllyal kerültem. A következő meghatározó
emlékem, hogy 4. osztályban már megjegyezte egy tanárom, hogy nagy a hasam (persze
csak viccesen, de azért eléggé mellbevágott)...és innentől kezdve nem volt
megállás, szaladtak rám a kilók és én természetesen édességgel vigasztaltam
magam otthon. Sok negatív megjegyzést kaptam az osztálytársaimtól, de azért egy
bizonyos határt nem léptek túl (valószínűleg azért, mert rólam mindig
lemásolhatták szünetben a házi feladatot :)
Általános iskolás éveimhez hozzátartozik, hogy 11 évesen 180/-es
magasvérnyomással (kb 55 kilósan) kerültem a kardiológiára, és hónapokon
keresztül EKG, veseultrahang, 24órás vérnyomásmérés következett. Miközben a
többiek játszottak, bicikliztek, én ültem a 60 évesek mellett ( ugyanazokkal a
panaszokkal, mint ők) a szívultrahangra várva 5. osztályosan. Sokszor kezembe
kerülnek ezek a leletek, 2002-ben ( 11 és fél évesen) volt egy olyan vérképem, amin több, mint 10
csillagos eredmény volt. Akkor nem értettem, mi az a triglicerid…és miért baj,
hogy az én eredményem háromszorosa a normálisnak, de ma már tudom, és
nagyon mérges vagyok az orvosokra. Mert
igen, odaírták a papírok aljára, hogy diéta javasolt, de miért nem kiabáltak a
szüleimmel??? Miért nem magyarázták el nekik, hogy tönkre tesznek, ha nem
figyelnek jobban az életmódomra??? Nagyon szeretem a szüleimet, és biztos
elfogult vagyok, amikor nem hibáztatom őket, hisz nem egészségügyi szakemberek,
rengeteget dolgoztak, sokszor csak reggel egy fél órát tudtunk beszélni. Alig
tudták ellenőrizni, mit eszem. Ráadásul a rokonságomban az az elfogadott nézet
( a mai napig), hogy „ ilyen fajták vagyunk”. (Ami tudjuk, hogy csak kifogás ;)
)
Visszakanyarodva az iskolás éveimhez, gimibe már 75 kilósan mentem, és
itt már mindegy volt, hogy milyen tanuló vagyok, vagy hogy odaadom-e a házi
feladatot vagy sem, napi szinten bántottak az osztálytársak, az évfolyamtársak,
a buszmegállóban a többi iskolás. Ha jól belegondolok, jogos volt a
kritika, csak kár, hogy nem kedvesen
közölték :) . A 4 év alatt minden nyaram a diétáról szólt…le is ment 5-6 kg,
ami szeptember végéig duplán jött vissza. Végül 173 centivel 90-92 kilósan
leérettségiztem. És ekkor jött a fordulópont. Mindenáron tájépítész szerettem
volna lenni, el sem tudtam volna más szakmát képzelni magamnak, de az
igyekezeteim ellenére nem vettek fel. Ez volt az első sokk.
Eközben, az érettségi után nem
sokkal elkezdtem orvoshoz járni, mert nagyon hullott a hajam ( közel a fele
elment) , szörnyen pattanásos voltam és, ha finoman akarok fogalmazni azt a
szót, hogy „ciklus” nem is ismertem, mint a mesében: hol volt, hol nem volt . A
nőgyógyászaton beutaltak vérvételre, és az eredményem- épp a ponthatár hirdetés
napján érkezett és- katasztrófa volt. Az egész hormonrendszerem a feje tetején
állt. Aztán jött a hasi ultrahang eredménye: „ a petefészekben számos apró
ciszta”( hosszú huza- vona után kiderült, hogy ez nem sok kicsi , hanem egy
nagyon nagy) . Szerencsére egy olyan nőgyógyászhoz kerültem, aki nem akart
velem többet kínlódni, így beutalt endokrinológiára. Először Egerbe küldött, ahol
decemberben fogadtak volna (ekkor még javában július volt). Mikor meghallottam,
hogy december, én nem is tudom, milyen erő volt bennem, egyszerűen
ellentmondást nem tűrően mondtam…vagyis inkább kiabáltam, hogy ÉN ADDIG NEM
VÁRHATOK, TUDNOM KELL MI A BAJOM…így kerültem végül egy másik endokrinológiára,
ahol 2 héten belül fogadtak. Először örültem, aztán jött a következő sokk.
Megkezdődtek a hosszú vizsgálatok, mire bármilyen eredményt kézbe kaptam,
tényleg eljött a december. Ez egy még hosszabb történet, de röviden annyi a
lényeg, hogy a sok félrediagnosztizálás közben még az is elhangzott, hogy meddő
leszek, és azt hiszem ez volt az a pont, amikor megszólalt a vészcsengő…nekem
ez volt a KATT ;) . Végig gondoltam, hogy mi történt velem…ott álltam 19
évesen, akkor már 96 kilósan, egyetem
nélkül ( úgy döntöttem újra felvételizem). Egy igazi családcentrikus lány
voltam, hárman vagyunk testvérek, ez éltetett addig, hogy majd egyszer jobb
lesz, egyszer lesz egy szép családom , jó munkám…és ennyi volt?
Se gyerek, se
férj, se diploma?
És azt mondtam, hogy nem szomorkodom tovább, 19 évesen nem lehet ilyen
roncs a szervezetem ( a szemészeti vizsgálaton megkérdezték, hány éves vagyok,
mert olyan szűk volt a véna szemfenekemben, mint egy 50 évesnek) .Valami isteni
közbenjárásra kaptam egy évet ajándékba, hogy összeszedjem magam. Rövid idő
alatt túlléptem a kudarcon, és arra gondoltam, hogy most végre van időm
magammal foglalkozni, itt a lehetőség, hogy helyre tegyem az életem. Azonnal elkezdtem készülni az újabb
érettségimre, a nyelvvizsgára és közben jártam szépen a vizsgálataimra.
Még ki sem mondta az orvos a végső diagnózist, tudtam, hogy változtatnom
kell, és 2009. december 10-én elkezdtem diétázni…(Aztán az endokrinológus adott
volna gyógyszereket, de annyira rosszul lettem tőlük, hogy nem bírtam szedni,
és azt mondta maradjunk a diétánál, nézzük meg, hogy változik a hormonrendszerem).
A diétám története innentől hasonlít Nonóéra. Ő már célegyenesben volt decemberben,
én még csak akkor kezdtem az életmódváltást. Először én is nagyon kevés kalóriával
indítottam, első két héten le is szaladt 6 kg, aminek örültem, de szörnyen fáradékony
voltam, és a bőrömet is féltettem, így jött az 1200 kcal-s diéta. :) A jó öreg
számolgatás ( én szénhidrátot nem nagyon számoltam…azt úgy nagyjából fejben
összeadogattam). Mivel a sok orvoshoz rohangálás miatt állandó munkát nem
vállaltam, otthon tanultam, főztem a családra és persze külön magamra. Érdekes,
hogy minél éhesebb voltam annál nagyobb volt bennem az igény, hogy valami finom
sütit csináljak a családnak:). Rengeteget sütöttem, főztem…Sokan kérdezték,
hogy hogy bírtam ki, hogy ne kóstoljam meg az ételt, amit a családnak főzök. Én
pedig mindig azt mondom, hogy megkósoltam…és azt az egy falatot ki is köptem,
olyan elhatározás volt bennem, hogy egyszerűen összeszorult a torkom, ha
megpróbáltam lenyelni azt a darab tésztát vagy húst. Ahhoz, hogy érezzem,
milyen az íze, megfőtt-e rendesen, nem kell lenyelni. Tehát az étkezés nem volt
egyszerű, de szerencsére tartottam magam, 2 hetente mindig beiktattam egy
lazább napot, amikor vagy a családdal ettem kisebb adagot, vagy a magam
ételeiből kicsit többet, és beálltam a heti fél, vagy max 1 kg fogyásra. Minden
vasárnap, vagy hétfőn megterveztem a heti menümet, majd minden nap végén
leírtam, hogy mit ettem, így ellenőriztem, mennyire tartottam magam az
étrendemhez. A konyhában egy hatalmas kalóriatáblázat lóg a falon a mai napig (
volt már olyan vendégünk, aki azt gondolta, hogy egy naptár :) )
Közben jött egy kis torna, sajátos módszerekkel : ) Nagyon szerettem
volna kipróbálni a step-aerobicot, de akkor egy kisfaluban laktam, a közelben
sem volt ilyen lehetőség, így fogtam a lexikonokat,egymásra raktam, kitámasztottam
őket, és jé, ott volt egy step pad (persze nem terheltem túl a lábam, tudtam,
hogy ez nem szabvány, de kezdetnek nem volt rossz :). Aztán ahogy jött a várva
várt tavasz a testvéremmel futni jártunk. Ekkor a családomon kívül még senki
nem tudta, hogy diétázom. Ha a rokonokhoz mentünk, „ fázom” címszóval jól
beöltöztem, nehogy lássák a fogyást. Szerencsére hideg tavasz volt, sokáig
hordhattam kabátot. Húsvétkor viszont már nem volt alibi, le kellett venni a
meleg ruhákat, így mindenki láthatta, hogy 26 kg-t fogytam december óta. 70
kilós voltam, de még éreztem, hogy nem értem célba. Tudtam, hogy már nem olyan
sokat, de kell még fogynom. És a félelmem beigazolódott, kaptam ugyan pozitív
visszajelzéseket is, de a legtöbb reakció ilyen volt : „Hova fogysz már?!”,
„Beteg leszel!”, „ Ne fogyj már ennyit” . És akkor jöttem rá, hogy a fogyókúra
legnagyobb segítője és ellensége egyben a környezetünk.
A családom rengeteget segített
nekem, mindig mellettem álltak ( és ezért sem tudok a szüleimre haragudni a
gyerekkori elhízásom miatt, mert amint adtam a kezükbe egy „használati
utasítást” a diétázó lányukhoz, rögtön segítettek, elviselték az éhségből adódó
hangulatingadozásaimat, minden egészséges ételt beszereztek , hogy lefogyjak ).
A család mellett viszont ott vannak a rokonok, közeli ismerősök, akik sokszor nem
biztatnak, hanem leszidnak, hogy miért fogytam le… És a szervezetem, mintha
megérezte volna, mit vár el a környezetem. Megállt a fogyásom…egy dekát nem
tudtam leadni húsvét után, pedig nagyon küzdöttem...Akkor szomorú voltam, de
így utólag belegondolva, örülhetek, hogy tartottam, mert nagyon nehéz időszak
jött. Újra érettségi és újra felvételi. Most már egészségesen vártam a
ponthatárokat és sikerült is bejutnom az „álomszakra”. Nagyon boldog voltam, és
elhatároztam, hogy ha nem is fogyok, akkor is tartom a 70 kg-t. Az egyetemmel
olyan új kihívások jöttek, amik köztudottan nem diétázóknak valók. Kollégiumba
kerültem, ahol 3 karcsú, csokifüggő szobatársam volt, néha a falra tudtam volna
mászni, de egy-két, vizsga utáni jutalomcsokin kívül nem sok minden csúszott be
. Végre Budapesten több lehetőségem nyílt mozogni, aerobicra jártam hetente, ovis
korom óta néptáncoltam otthon, szerencsére ezt sem kellett abbahagynom. Minden
szép és jó volt, de még mindig 70 kg voltam. A másodév hasonló nehézségekkel
folytatódott, terveztünk/rajzoltunk rengeteget kellett éjszakázni, borult a
napirend, borult az étrend, de a 70 kg még mindig maradt.
Aztán a másodév végén
, valamikor tavasszal megtaláltam Nonó blogját, és egy újabb fejezet kezdődött
az én élethosszig tartó küzdelmemben. Már majdnem feladtam, már majdnem
megelégedtem azzal a fránya 70 kg-mal, és jött ez a hihetetlen energia, a
rengeteg buzdító kép, a rengeteg „ Hajrá Csajok!” :D Egyszer régen Nonó írta,
hogy az olvasóinak minden nap rituálé a bejegyzések olvasása, hát nekem is az
lett :) Néha, amikor mélyponton vagyok megnézem a vele készült riportokat, és
még egyszer, és még egyszer, és csak az jár a fejemben, hogy „ ESZEVESZETT
MÓDON KELL CSINÁLNI” :D És ez így van :) már nem zavar, hogy kinevetnek a
kollégiumban, mert számolgatom a kalóriákat, már nem zavar, ha bolondnak
néznek, mert reggel hatkor elmegyek futni :)
Hihetetlen érzés, múlt héten 66 kg voltam, azaz elértem a -30 kilogrammot
:)…
már tényleg úgy érzem, hogy semmi sem állhat az utamba :)
Lehet, hogy mégis
összejön az a 60 kg, amit már 2010 óta várok :)
Tudom, hogy kicsit hosszúra és unalmasra sikerült a történet, de muszáj
volt leírnom részletesen, hogy mindenki lássa, mekkora egészségügyi kockázattal
jár egy elhízás, és mekkora változást lehet elérni, ha igazán akarjuk. Közel
fél évvel a diéta megkezdése után gyógyszerek nélkül normalizálódott a
vérnyomásom, helyreállt a hormonrendszerem, felszívódott a cisztám és most már
a bőröm is egész emberi :) Az esztétika meghatározó dolog, igen, főleg
manapság, de az egészségünknél nincs fontosabb!!! Az a pillanat, amikor kezedbe
veszed a hibátlan vérképed, és a rutinvizsgálat végén az orvos azt mondja, hogy
teljesen egészséges vagy…vagy amikor, felveheted azt a ruhát, amit kinéztél
magadnak a kirakatban, vagy egy nap több férfi enged előre az ajtóban, mint az
elmúlt 10 évben egyszerre…na az többet ér minden potyacsokinál és minden
vasárnapi nagylakománál.
SOHA, SOHA, SOHA NE ADJÁTOK FEL LÁNYOK!!! TARTOZTOK
ENNYIVEL MAGATOKNAK, A CSALÁDOTOKNAK, A –SZÜLETENDŐ- GYEREKEITEKNEK!
A Nonónak küldött levelemben írtam, hogy minden fogyásnak története van,
sok sok apró, de jelentős momentummal. Hihetetlenül boldog vagyok, mert most
már elmondhatom, hogy az én fogyásom történetének Nonó, a blog, a verseny és ez
a szuper csoport is része!!!"
Várom az ehhez hasonló sikertörténeket, szívesen teszem ki őket a blogra, mert ez másoknak is sok erőt ad!:) Köszönöm Tia, hogy megírtad, hogy erős voltál! Példakép vagy, csodálatos példája annak, hogy ha az ember igazán akar valamit és tesz érte, akkor el is éri!:)
SZuper ügyes!!!!! Egyszer az én történetem is itt lesz!!!! Ezt szeretném elérni:)
VálaszTörlésNagyon ügyes vagy és az a kitartás ami benned van. Nagy erő kellett hozzá,hogy akkor is csináld mikor nem volt eredmény. Csak így tovább és meglesz a Célod mert akarod és megcsinálod!!!
VálaszTörlésNagyon okosan csináltad, és ami változást hozott az életedbe ez a hihetetlen kitartás, biztosan tudom ( tapasztalatból) nincs az a finom kaja bármi is legyen az ami arra motiváljon, hogy még 1x túl súlyos légy/legyünk. Szívből gratulálok. Zsuzsa
VálaszTörlésNagyon jó sztori, mert azt példázza, nincsen lehetetlen!Gratulálok!!!!:)
VálaszTörlésIlyen mértékű fogyás egy egész élettörténetet takar. Nem csak minden egyes dekával küzdesz, megküzdesz a környezeteddel, (Hova kezdjed magyarázni annak az ismerősnek miért is kell fogynod?), küzd az ember saját magával, a gyengeségeivel. Szívből gratulálok! Győzni a nehézségek ellenére-na ez a nem semmi!
VálaszTörlésElőször is, ez a történet egy pillanatra sem volt unalmas!!! Szeretnék neked gratulálni a kitartásodhoz, most már tudod, hogy bármire képes vagy! ;-) Annyira jól összefoglaltad a tapasztalataid, amiket én is tapasztalok néha. Pl. hogy nem mindenki támogatja az embert, de ennek ellenére küzdeni kell tovább! Köszönöm neked ezeket a sorokat, mert igenis az ilyen történetek motiválják az embert, olyan, mintha így ismeretlenül is biztatna valaki, hogy gyerünk, csak így tovább! :-)
VálaszTörlés