Mindenki számára tanulságos sikerstory.:) Tia fogyásának története


Kedves és gyönyörű levelet kaptam egy Lánytól, akinek egy picit részese voltam a végső célja elérésében.:) 
Éssss nem csak én, hanem Ti, a Csoport, az egész NonóÉletmód...

"Az én történetem is–mint általában a fogyókúrázóké- úgy kezdődik, hogy „már kiskoromban is kövérnek számítottam” vagy „ a családom hagyományos magyar ételeken él” :) Óvodás koromban igazi madárcsontú, pici kislány voltam, általános iskolába is átlagos testsúllyal kerültem. A következő meghatározó emlékem, hogy 4. osztályban már megjegyezte egy tanárom, hogy nagy a hasam (persze csak viccesen, de azért eléggé mellbevágott)...és innentől kezdve nem volt megállás, szaladtak rám a kilók és én természetesen édességgel vigasztaltam magam otthon. Sok negatív megjegyzést kaptam az osztálytársaimtól, de azért egy bizonyos határt nem léptek túl (valószínűleg azért, mert rólam mindig lemásolhatták szünetben a házi feladatot :)

Általános iskolás éveimhez hozzátartozik, hogy 11 évesen 180/-es magasvérnyomással (kb 55 kilósan) kerültem a kardiológiára, és hónapokon keresztül EKG, veseultrahang, 24órás vérnyomásmérés következett. Miközben a többiek játszottak, bicikliztek, én ültem a 60 évesek mellett ( ugyanazokkal a panaszokkal, mint ők) a szívultrahangra várva 5. osztályosan. Sokszor kezembe kerülnek ezek a leletek, 2002-ben ( 11 és fél évesen)  volt egy olyan vérképem, amin több, mint 10 csillagos eredmény volt. Akkor nem értettem, mi az a triglicerid…és miért baj, hogy az én eredményem háromszorosa a normálisnak, de ma már tudom, és nagyon  mérges vagyok az orvosokra. Mert igen, odaírták a papírok aljára, hogy diéta javasolt, de miért nem kiabáltak a szüleimmel??? Miért nem magyarázták el nekik, hogy tönkre tesznek, ha nem figyelnek jobban az életmódomra??? Nagyon szeretem a szüleimet, és biztos elfogult vagyok, amikor nem hibáztatom őket, hisz nem egészségügyi szakemberek, rengeteget dolgoztak, sokszor csak reggel egy fél órát tudtunk beszélni. Alig tudták ellenőrizni, mit eszem. Ráadásul a rokonságomban az az elfogadott nézet ( a mai napig), hogy „ ilyen fajták vagyunk”. (Ami tudjuk, hogy csak kifogás ;) )

Visszakanyarodva az iskolás éveimhez, gimibe már 75 kilósan mentem, és itt már mindegy volt, hogy milyen tanuló vagyok, vagy hogy odaadom-e a házi feladatot vagy sem, napi szinten bántottak az osztálytársak, az évfolyamtársak, a buszmegállóban a többi iskolás. Ha jól belegondolok, jogos volt a kritika,  csak kár, hogy nem kedvesen közölték :) . A 4 év alatt minden nyaram a diétáról szólt…le is ment 5-6 kg, ami szeptember végéig duplán jött vissza. Végül 173 centivel 90-92 kilósan leérettségiztem. És ekkor jött a fordulópont. Mindenáron tájépítész szerettem volna lenni, el sem tudtam volna más szakmát képzelni magamnak, de az igyekezeteim ellenére nem vettek fel. Ez volt az első sokk.

 Eközben, az érettségi után nem sokkal elkezdtem orvoshoz járni, mert nagyon hullott a hajam ( közel a fele elment) , szörnyen pattanásos voltam és, ha finoman akarok fogalmazni azt a szót, hogy „ciklus” nem is ismertem, mint a mesében: hol volt, hol nem volt . A nőgyógyászaton beutaltak vérvételre, és az eredményem- épp a ponthatár hirdetés napján érkezett és- katasztrófa volt. Az egész hormonrendszerem a feje tetején állt. Aztán jött a hasi ultrahang eredménye: „ a petefészekben számos apró ciszta”( hosszú huza- vona után kiderült, hogy ez nem sok kicsi , hanem egy nagyon nagy) . Szerencsére egy olyan nőgyógyászhoz kerültem, aki nem akart velem többet kínlódni, így beutalt endokrinológiára. Először Egerbe küldött, ahol decemberben fogadtak volna (ekkor még javában július volt). Mikor meghallottam, hogy december, én nem is tudom, milyen erő volt bennem, egyszerűen ellentmondást nem tűrően mondtam…vagyis inkább kiabáltam, hogy ÉN ADDIG NEM VÁRHATOK, TUDNOM KELL MI A BAJOM…így kerültem végül egy másik endokrinológiára, ahol 2 héten belül fogadtak. Először örültem, aztán jött a következő sokk. Megkezdődtek a hosszú vizsgálatok, mire bármilyen eredményt kézbe kaptam, tényleg eljött a december. Ez egy még hosszabb történet, de röviden annyi a lényeg, hogy a sok félrediagnosztizálás közben még az is elhangzott, hogy meddő leszek, és azt hiszem ez volt az a pont, amikor megszólalt a vészcsengő…nekem ez volt a KATT ;) . Végig gondoltam, hogy mi történt velem…ott álltam 19 évesen, akkor már 96 kilósan,  egyetem nélkül ( úgy döntöttem újra felvételizem). Egy igazi családcentrikus lány voltam, hárman vagyunk testvérek, ez éltetett addig, hogy majd egyszer jobb lesz, egyszer lesz egy szép családom , jó munkám…és ennyi volt? 
Se gyerek, se férj, se diploma?

És azt mondtam, hogy nem szomorkodom tovább, 19 évesen nem lehet ilyen roncs a szervezetem ( a szemészeti vizsgálaton megkérdezték, hány éves vagyok, mert olyan szűk volt a véna szemfenekemben, mint egy 50 évesnek) .Valami isteni közbenjárásra kaptam egy évet ajándékba, hogy összeszedjem magam. Rövid idő alatt túlléptem a kudarcon, és arra gondoltam, hogy most végre van időm magammal foglalkozni, itt a lehetőség, hogy helyre tegyem az életem.  Azonnal elkezdtem készülni az újabb érettségimre, a nyelvvizsgára és közben jártam szépen a vizsgálataimra.

Még ki sem mondta az orvos a végső diagnózist, tudtam, hogy változtatnom kell, és 2009. december 10-én elkezdtem diétázni…(Aztán az endokrinológus adott volna gyógyszereket, de annyira rosszul lettem tőlük, hogy nem bírtam szedni, és azt mondta maradjunk a diétánál, nézzük meg, hogy változik a hormonrendszerem).

A diétám története innentől hasonlít Nonóéra. Ő már célegyenesben volt decemberben, én még csak akkor kezdtem az életmódváltást. Először én is nagyon kevés kalóriával indítottam, első két héten le is szaladt 6 kg, aminek örültem, de szörnyen fáradékony voltam, és a bőrömet is féltettem, így jött az 1200 kcal-s diéta. :) A jó öreg számolgatás ( én szénhidrátot nem nagyon számoltam…azt úgy nagyjából fejben összeadogattam). Mivel a sok orvoshoz rohangálás miatt állandó munkát nem vállaltam, otthon tanultam, főztem a családra és persze külön magamra. Érdekes, hogy minél éhesebb voltam annál nagyobb volt bennem az igény, hogy valami finom sütit csináljak a családnak:). Rengeteget sütöttem, főztem…Sokan kérdezték, hogy hogy bírtam ki, hogy ne kóstoljam meg az ételt, amit a családnak főzök. Én pedig mindig azt mondom, hogy megkósoltam…és azt az egy falatot ki is köptem, olyan elhatározás volt bennem, hogy egyszerűen összeszorult a torkom, ha megpróbáltam lenyelni azt a darab tésztát vagy húst. Ahhoz, hogy érezzem, milyen az íze, megfőtt-e rendesen, nem kell lenyelni. Tehát az étkezés nem volt egyszerű, de szerencsére tartottam magam, 2 hetente mindig beiktattam egy lazább napot, amikor vagy a családdal ettem kisebb adagot, vagy a magam ételeiből kicsit többet, és beálltam a heti fél, vagy max 1 kg fogyásra. Minden vasárnap, vagy hétfőn megterveztem a heti menümet, majd minden nap végén leírtam, hogy mit ettem, így ellenőriztem, mennyire tartottam magam az étrendemhez. A konyhában egy hatalmas kalóriatáblázat lóg a falon a mai napig ( volt már olyan vendégünk, aki azt gondolta, hogy egy naptár :) )

Közben jött egy kis torna, sajátos módszerekkel : ) Nagyon szerettem volna kipróbálni a step-aerobicot, de akkor egy kisfaluban laktam, a közelben sem volt ilyen lehetőség, így fogtam a lexikonokat,egymásra raktam, kitámasztottam őket, és jé, ott volt egy step pad (persze nem terheltem túl a lábam, tudtam, hogy ez nem szabvány, de kezdetnek nem volt rossz :). Aztán ahogy jött a várva várt tavasz a testvéremmel futni jártunk. Ekkor a családomon kívül még senki nem tudta, hogy diétázom. Ha a rokonokhoz mentünk, „ fázom” címszóval jól beöltöztem, nehogy lássák a fogyást. Szerencsére hideg tavasz volt, sokáig hordhattam kabátot. Húsvétkor viszont már nem volt alibi, le kellett venni a meleg ruhákat, így mindenki láthatta, hogy 26 kg-t fogytam december óta. 70 kilós voltam, de még éreztem, hogy nem értem célba. Tudtam, hogy már nem olyan sokat, de kell még fogynom. És a félelmem beigazolódott, kaptam ugyan pozitív visszajelzéseket is, de a legtöbb reakció ilyen volt : „Hova fogysz már?!”, „Beteg leszel!”, „ Ne fogyj már ennyit” . És akkor jöttem rá, hogy a fogyókúra legnagyobb segítője és ellensége egyben a környezetünk.

 A családom rengeteget segített nekem, mindig mellettem álltak ( és ezért sem tudok a szüleimre haragudni a gyerekkori elhízásom miatt, mert amint adtam a kezükbe egy „használati utasítást” a diétázó lányukhoz, rögtön segítettek, elviselték az éhségből adódó hangulatingadozásaimat, minden egészséges ételt beszereztek , hogy lefogyjak ). A család mellett viszont ott vannak a rokonok, közeli ismerősök, akik sokszor nem biztatnak, hanem leszidnak, hogy miért fogytam le… És a szervezetem, mintha megérezte volna, mit vár el a környezetem. Megállt a fogyásom…egy dekát nem tudtam leadni húsvét után, pedig nagyon küzdöttem...Akkor szomorú voltam, de így utólag belegondolva, örülhetek, hogy tartottam, mert nagyon nehéz időszak jött. Újra érettségi és újra felvételi. Most már egészségesen vártam a ponthatárokat és sikerült is bejutnom az „álomszakra”. Nagyon boldog voltam, és elhatároztam, hogy ha nem is fogyok, akkor is tartom a 70 kg-t. Az egyetemmel olyan új kihívások jöttek, amik köztudottan nem diétázóknak valók. Kollégiumba kerültem, ahol 3 karcsú, csokifüggő szobatársam volt, néha a falra tudtam volna mászni, de egy-két, vizsga utáni jutalomcsokin kívül nem sok minden csúszott be . Végre Budapesten több lehetőségem nyílt mozogni, aerobicra jártam hetente, ovis korom óta néptáncoltam otthon, szerencsére ezt sem kellett abbahagynom. Minden szép és jó volt, de még mindig 70 kg voltam. A másodév hasonló nehézségekkel folytatódott, terveztünk/rajzoltunk rengeteget kellett éjszakázni, borult a napirend, borult az étrend, de a 70 kg még mindig maradt. 

Aztán a másodév végén , valamikor tavasszal megtaláltam Nonó blogját, és egy újabb fejezet kezdődött az én élethosszig tartó küzdelmemben. Már majdnem feladtam, már majdnem megelégedtem azzal a fránya 70 kg-mal, és jött ez a hihetetlen energia, a rengeteg buzdító kép, a rengeteg „ Hajrá Csajok!” :D Egyszer régen Nonó írta, hogy az olvasóinak minden nap rituálé a bejegyzések olvasása, hát nekem is az lett :) Néha, amikor mélyponton vagyok megnézem a vele készült riportokat, és még egyszer, és még egyszer, és csak az jár a fejemben, hogy „ ESZEVESZETT MÓDON KELL CSINÁLNI” :D És ez így van :) már nem zavar, hogy kinevetnek a kollégiumban, mert számolgatom a kalóriákat, már nem zavar, ha bolondnak néznek, mert reggel hatkor elmegyek futni :)

Hihetetlen érzés, múlt héten 66 kg voltam, azaz elértem a -30 kilogrammot :)…
már tényleg úgy érzem, hogy semmi sem állhat az utamba :)
 Lehet, hogy mégis összejön az a 60 kg, amit már 2010 óta várok :)

Tudom, hogy kicsit hosszúra és unalmasra sikerült a történet, de muszáj volt leírnom részletesen, hogy mindenki lássa, mekkora egészségügyi kockázattal jár egy elhízás, és mekkora változást lehet elérni, ha igazán akarjuk. Közel fél évvel a diéta megkezdése után gyógyszerek nélkül normalizálódott a vérnyomásom, helyreállt a hormonrendszerem, felszívódott a cisztám és most már a bőröm is egész emberi :) Az esztétika meghatározó dolog, igen, főleg manapság, de az egészségünknél nincs fontosabb!!! Az a pillanat, amikor kezedbe veszed a hibátlan vérképed, és a rutinvizsgálat végén az orvos azt mondja, hogy teljesen egészséges vagy…vagy amikor, felveheted azt a ruhát, amit kinéztél magadnak a kirakatban, vagy egy nap több férfi enged előre az ajtóban, mint az elmúlt 10 évben egyszerre…na az többet ér minden potyacsokinál és minden vasárnapi nagylakománál. 
SOHA, SOHA, SOHA NE ADJÁTOK FEL LÁNYOK!!! TARTOZTOK ENNYIVEL MAGATOKNAK, A CSALÁDOTOKNAK, A –SZÜLETENDŐ- GYEREKEITEKNEK!

A Nonónak küldött levelemben írtam, hogy minden fogyásnak története van, sok sok apró, de jelentős momentummal. Hihetetlenül boldog vagyok, mert most már elmondhatom, hogy az én fogyásom történetének Nonó, a blog, a verseny és ez a szuper csoport is része!!!"

Várom az ehhez hasonló sikertörténeket, szívesen teszem ki őket a blogra, mert ez másoknak is sok erőt ad!:) Köszönöm Tia, hogy megírtad, hogy erős voltál! Példakép vagy, csodálatos példája annak, hogy ha az ember igazán akar valamit és tesz érte, akkor el is éri!:)

Megjegyzések

  1. SZuper ügyes!!!!! Egyszer az én történetem is itt lesz!!!! Ezt szeretném elérni:)

    VálaszTörlés
  2. Nagyon ügyes vagy és az a kitartás ami benned van. Nagy erő kellett hozzá,hogy akkor is csináld mikor nem volt eredmény. Csak így tovább és meglesz a Célod mert akarod és megcsinálod!!!

    VálaszTörlés
  3. Nagyon okosan csináltad, és ami változást hozott az életedbe ez a hihetetlen kitartás, biztosan tudom ( tapasztalatból) nincs az a finom kaja bármi is legyen az ami arra motiváljon, hogy még 1x túl súlyos légy/legyünk. Szívből gratulálok. Zsuzsa

    VálaszTörlés
  4. Nagyon jó sztori, mert azt példázza, nincsen lehetetlen!Gratulálok!!!!:)

    VálaszTörlés
  5. Ilyen mértékű fogyás egy egész élettörténetet takar. Nem csak minden egyes dekával küzdesz, megküzdesz a környezeteddel, (Hova kezdjed magyarázni annak az ismerősnek miért is kell fogynod?), küzd az ember saját magával, a gyengeségeivel. Szívből gratulálok! Győzni a nehézségek ellenére-na ez a nem semmi!

    VálaszTörlés
  6. Először is, ez a történet egy pillanatra sem volt unalmas!!! Szeretnék neked gratulálni a kitartásodhoz, most már tudod, hogy bármire képes vagy! ;-) Annyira jól összefoglaltad a tapasztalataid, amiket én is tapasztalok néha. Pl. hogy nem mindenki támogatja az embert, de ennek ellenére küzdeni kell tovább! Köszönöm neked ezeket a sorokat, mert igenis az ilyen történetek motiválják az embert, olyan, mintha így ismeretlenül is biztatna valaki, hogy gyerünk, csak így tovább! :-)

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Zabfelfújt, vagyis Zabkoch Nonó módra.:)

Pizza tészta recept

Kefires-epres kevert sütemény